1. leesett a bicikliről a lánc
2. BKV sztrájk
3. nem engedtek vért adni

http://www.hamvasbela.hu/olvasmanyok/aszazkonyv.html

minden bizonnyal a legeredetibb ötlet, amit ma hallottam

a metróból kiszállok
mindenfelé plakátok
plakátokon kabátok
kabátok és banánok
undorító plakátok
az összestől behányok

Kisebb nagyobb szünetekkel – lásd: egyetlen műszak egy csapágygyárban, szexuális zaklatásba fulladt karrier egy indiai étteremben, stb. – egész eddigi életemben abban a hitben ringatóztam, hogy a pénzszerzés nem is akkora etvasz, mint azt pesszimista szüleim, pesszimista tanáraim és általában pesszimista honfitársaim állítják. – mostanáig. Történt ugyanis, hogy egy hosszas költözési procedúra záróakkordjaként nekem kellett a helyemre érkező két meglehetősen nagydarab leányból az engem (90-60-90) megillető kauciót kivasalnom. „Ezt már lerendezik maguk között” – cseng fülembe a dörzsölt főbérlő utolsó mondata, kinek fent említett tulajdonságára egészen a pénzszerzéssel kapcsolatos elképzeléseim halálának napjáig nem derült fény.
Szóval elég régóta görgettük magunk előtt a tranzakció időpontját. Ki-ki más okból: nekem például egy a szükségesnél kevesebb alázattal elfogyasztott rántott karfiolba tört a fogam. A lányok meg gondolom szerették volna, ha minél később gombolódik le róluk a fölösleg. Akadt azonban némi fortély az én tarsolyomban is, korántsem annyi, mint a tulajdonoséban, de ahhoz éppen elég, hogy tudjam, az idő hajlamos homályosra mosni az ember memóriáját, hát megállapodtunk a végzetes estében. Röpke 12 telefonváltás után biciklire is pattantam, és magabiztosan robogtam a monetáris fellendülést hozó panel felé. Az eleje egész jól ment; becsöngettem - emlékszem, még mosolyogtam is -, majd 10 percet traccsoltam korábbi lakótársammal, mintegy időt adva a lányoknak a kellemetlen fizetésre való felkészülésre. Ők azonban rútúl kihasználva nagyvonalúságomat egész egyszerűen tudomást sem vettek a napnál is világosabb tényről, hogy márpedig itt perkálni kell. Természetemnél fogva kerülöm a fölösleges konfrontációt, hát nem tehettem mást, vártam. Türelmesen végighallgatam, ahogy hosszasan elmélkednek az internet megosztásával kapcsolatos kérdésekről (wifilopás, kábelben elesés, kétmillió forintos switch), majd szemtanúja lehettem, ahogy bepuszilnak néhány sajtospárizsis zsöllyét és leöblítik pár pohár cukros lóhuggyal.
Próbálkoztam én mindennel: kedves pillantások, együttérző pillantások, tanácstalan pillantások, követelőző pillantások, itt kifogytam a pillantásokból, helyébe lépett a tétova forgolódás, sasszézás, téblábolás, padlónézés, torokköszörülés, és a nem verbális kommunikáció minden válfaja, ami sajnos valószínüleg csak rontotta az esélyeimet tekintve, hogy egy rendhagyóan rövid short és egy rendhagyóan cigányos ing képezte viseletemet. Végül az extárs sietett segítségemre, akivel néhány felváltva elejtett „nohátakkormostmárnincsismáshátra” után szépen sorban elém járultak a szenvedő arcú willendorfiak. Habár a Második dobbantási kísérlete érdemelt volna néhány jól megtermett pofont; „Köszi, és még a két ezer.” „Milyen kéte??!..Jaaa!!”, alig 40 perccel az érkezésem után mindent összevetve elégedetten távoztam a farzsebembe gyűrt vaskos köteggel.
Az utcára érve elpusztíthatatlannak éreztem magam. Ez olyan másfél percig tarthatott, ugyanis egy piros lámpánál szembe jött két energiaitalt fogyasztó, első blikkre szobafestőtanonc lakótelepi forma. Tudnom, de legalábbis éreznem kellett volna – elvégre a macska is érzi otthon, hogy ha a konyhába lép, széles ívben röpül majd a paradicsompalánták irányába -, hogy az efféle emberek mellett gondolat módjára suhanunk el. A suhanást viszont jelentősen megnehezítette a tény, hogy körbeálltak, mímelt kedvességgel vegyes agresszióval invitáltak az otthonukba, és lefogták a hátsó csomagtartómat – biztos ami biztos. Ezek után talán érhető, hogy szorult helyzetemben nem sikerült tökéletesen hoznom a könnyedet. Olyannyira nem, hogy egy ponton az egyik buflák rám is rivallt: „Mik ezek a felröhögések, haver?!…Be vagy szívva??” Ekkor már körvonalazódott, hogy ha nem találok ki valamit hamar, jó eséllyel pályázhatok a fentebb említett taslik valamelyikére, és ki tudja még, mire – már a „templombajárós” cipőnél jártak, onnan meg csak egy lépés az ing -, így egy utolsó kétségbeesett ötlettől vezérelve felkiálottam: „BASSZAMEG! BASSZAMEG, ELFELEJTETTEM KIHÚZNI A VASALÓT!!” – és kilőttem, mint egy nyíl.
Szívemmel a torkomban – és fejemben egy újkeletű kétellyel: „vajon vasaltam-e valaha?” - tekertem az életemért, ami így utólag elég komikusnak tűnik, tekintve, hogy távozásom módját a két legény egy hangos vihogást leszámítva nem sokra méltatta. Zaklatott lelkiállapotomban viszont képtelen voltam mérlegelni, főleg azután, hogy zaklatottságomat tovább mélyítette hátsó gumim váratlan szétdurranásának ténye – épp a legnagyobb menekülés közepette! Finomkodásra azonban nem volt idő, robogtam tovább a leeresztett gumin. Illetve robogtam volna, de csakhamar körvonalazódott, hogy nem vagyok alkupozícióban; a bicikli úgy rázkódott, hogy majd’ szétesett, a kattogás pedig egyre erősödött. Nem akartam kockáztatni egy esetleges fejrehabotatortánállást, így az út fennmaradó részét (felét!) ballagva tettem meg, színlelt könnyedséggel, ahogy azt már megszokhatta tőlem az utca embere.
Meglepő módon épségben értem haza, igaz, ez elsősorban fizikai állapotomra vonatkozott – belül zokogtam. Megírtam hát, hogy mindenki más nevethessen.